John Micklethwait és Adrian Wooldridge érvelése szerint a negyedik forradalom puskaporának szaga már a levegőben van; ezt a revolúciót részben a meglévő erőforrások szűkössége, részben pedig a nemzetállamok között az ügyeik jobb viteléért zajló verseny kényszeríti ki. 

Az általuk szolgáltatott korszakolás persze némiképp önkényes és az egyes érák szerzőkhöz rendelése is részben ad hoc jellegű. Az első korszak a Thomas Hobbes nevével fémjelzett nemzetállamok érája: a Leviathan szerzője a "mindenki harca mindenki ellen" kaotikus természeti állapotát meghaladandó egy társadalmi szerződés megkötésével magyarázta az állam létrejöttét. Ebben a konstrukcióban az egyének lemondanak jogaikról és azt egy  - lényegében az abszolút monarchia intézményét igazolni kívánó -  procedúra keretében az államra ruházzák.  Hobbes szerint ugyanis az egyetlen módja, hogy meghaladjuk ezt az örökös harcot és az ezzel járó csúnya, kegyetlen és rövid életet, a szuverén állam, a Leviathan létrehozása és jogokkal történő felruházása. Azt is észre kell vennünk persze, hogy az adott kor körülményei között kis túlzással Hobbes volt az első olyan szerző, aki a társadalmi szerződés elméletével egyáltalán bekapcsolta az állam polgárait az államkeletkezési processzusba: az állam itt  omnipotens vonásokkal rendelkezik ugyan, de az alattvalóinak mégis csak beleegyezésüket kell adniuk a létezésébe és ennek ellentételezéseként a közhatalom letéteményeseinek biztosítaniuk kellett a közrendet, a közbiztonságot és az élet önkényes elvételének tilalmát.

A könyv gondolatmenetében a hobbesi felfogás központi szereplői nem is a szuverén nemzetállamok, hanem a racionális egyének, akik megpróbálják megtalálni az egyensúlyt az önpusztítással járó félelem és az önmegvalósítás (self-promotion) vágya között.

A szerzők által állított stációk közül a második az éjjeliőr államé. A minimális állam leírására Ferdinand Lassale által kreált fogalmat John Stuart Millhez kötve mutatják be könyvükben. Mill szerint a kormányzás középpontjában a biztonság helyett sokkal inkább a szabadságnak kell állnia, így ő már teljes mértékben a szabad polgárok önmegvalósítási lehetőségére, a személyiség szabad kibontakoztatására és a képességek minél szélesebb skálán történő kihasználására helyezte a hangsúlyt. Mill A szabadságról írott esszéjében azt is állította, hogy a szabadság kéz a kézben jár a nyitottabb és szabadabb kereskedelemmel, amely a szabadság záloga mellett egyúttal az államok sikerességének kulcsa is. Ars poeticájában a nyílt gazdasági verseny szerepelt az első sorban, amely a szabad véleménycsere mellett az erkölcsileg helyes társadalom másik építőköve. 

A szabad versenyes kapitalizmus és a laissez faire kora (amint ezt Keynes kiváló tanulmánya is bizonyítja) azonban a saját korlátaiba ütközött. Az éjjeliőr állam magukra hagyta a szegényeket, vagy megalázó szegénytörvényekkel próbálta még inkább stigmatizálni őket (ennek természetét Polányi Károly kitűnő munkája részletesen is tárgyalja). A britek félelme szerint ráadásul a liberalizmus csak legitimáló bázist szolgáltat az olyan agresszív államok expanziójához, mint a Porosz Birodalom.  A városok és a gyárak XX. század elején bekövetkezett terebélyesedése mellett egyre népszerűbbé váltak a kollektivista és nacionalista eszmék, amely egy jóval erősebb és hatásosabb Leviathan megjelenéséhez vezetett. Nem véletlen, hogy a fejlett államok kormányzati kiadásai ekkor kezdtek exponenciálisan emelkedni. A gazdaság folyamataiba való beavatkozás már korántsem tűnt unortodox, szokatlan módszernek.

A szerzők által kiemelt harmadik fázis a jóléti államé. Azé az 1945-től kezdődően mintegy három évtizeden át virágzó gondolaté, hogy az államnak, a kormányzatnak aktívan is védenie kell a saját polgárait, biztosítani számukra az oktatás lehetőségét, a munkanélküli segélyt a munka önhibán kívül eső elvesztése esetére, az egészségügyi ellátást és a nyugdíjat. Az otthonok, az egészségügy, az oktatás és az egészségügy mindenkinek a joga - idézik a jóléti állam ideájának megértéséhez Clement Attlee brit miniszterelnök szavait.  Ezen elv egyik fő propagálója a brit szociológus és közgazdász, Beatrice Webb volt, akinek útja a liberalizmustól a kollektivizmusig vezetett. Bár távol álltak tőle a Hobbeshoz vagy Millhez hasonló filozofálások, azt vallotta, hogy az állam valamiféle univerzális ésszerűség megtestesítője. Webb víziójában az állam a káosszal szembeni tervezés letéteményese, az örökölt kiváltságok és a vak előítéletek ellensége. 

Azt persze nem értem, hogy Micklethwaiék miért éppen azt a Webbet citálták  a jóléti állam állítólagos megalapozójaként, aki Sztálinban saját bevallása szerint egy új civilizáció építőjét látta és támogatta az eugenikai törekvéseket is, de nézzük el nekik, hogy a jóléti állam kiterjedt keynesiánus szakirodalmi tengeréből éppen őt sikerült kihalászniuk.

Az 1970-es évek közepétől kibontakozó monetáris ellenforadalmat, a neoliberális tanok térnyerését és az ezzel járó dezetatizációt a szerzők nem értékelték önálló korszakként, bár megemlékeznek arról, hogy a korlátaiba ütköző Leviathant miként igyekeztek ezen erők megfékezni. A stagfláció (infláció és munkanélküliség) nyomán növekvő sztrájkok, az olajválság, a demográfiai krízis és az ideológiai attak együttesen felélték a jóléti állam tartalékait. "Hát nem megmondtam?" - tette fel az ironikus kérdést önelégülten a hayeki tanok követője, a korszak dédelgetett ikonja, Milton Friedman. Az államról és a kormányzati költekezésről vallott tanait jól összefoglalja a neki tulajdonított aforizma, amely szerint "ha a kormányt a Szahara sivatagába helyeznénk, öt éven belül hiány lenne a homokból."

A hidegháború végével megszűnt a kétpólusú világ, a liberális demokrácia "világméretű győzelme" következtében a történelem a "végéhez érkezett", az USA egy időre az egyedüli szuperhatalommá vált. A 2008-as, az amerikai jelzálogpiacról induló és globálissá terebélyesedő gazdasági és pénzügyi válság azonban makarenkói pofont osztott ki a szabályozatlan piacok buzgó híveinek. A neoliberalizmus eszméje egyre inkább diszkreditálódott, amikor ez az óriásira fújt pénzügyi luftballon végül kipukkadt. Bebizonyosodott, hogy a liberálisok által szajkózott érvek, a gazdasági növekedés, az infláció és az államadósság csökkenése rendre elmaradoztak. A Nyugat szabad piacba vetett kritikátlan hitére a valóság csúnyán rácáfolt és hirtelen az olyan államszervezési megoldások felé kezdtek fordulni, amelyekben az állam aktív gazdasági szerepe és jelenléte mellett  csorbát szenvednek a demokratikus szabadságjogok. Erre hosszan példálóznak a kínai államkapitalizmussal, amit azért a magam részéről már inkább piaci szocializmusnak neveznék. 

Kína mellett Szingapúrt, a dél-kelet ázsiai fejlesztő államok egyikét is részletesen elemzik könyvükben. A harapós kistigrist úgy mutatják be, mint azt az országot, amely vitathatatlanul a világ egyik leghatékonyabb közigazgatási gépezetét működteti. A közszolgálatban tevékenykedők munkája rendkívüli prosperáló, ráadásul a busás juttatások mellett azt is biztosítja az állam, hogy a közszolgálatban töltött évek után szabadon távozhassanak a magánszektorba. A kötelező megtakarítási számla képezi a közszolga későbbi nyugdíjának alapját; a köztisztviselők a fizetésük 20%-át teszik ebbe a kalapba, amit a munkáltatók 15,5%-kal egészítenek ki. Az állam emellett valós munkateljesítményeket vár el. Szingapúr a jóléti szisztéma és az egészségügyi szolgáltatások biztosítása mellett komoly takarékosságra is ösztönöz. Lee Kuan Yew, a modern Szingapúr alapítója elutasítja a nyugati típusú jóléti államot, mert az egy "all you can eat" típusú büfévé "zülleszti" az államot.

Az ázsiai országok általában is okos reformokat léptetnek hatályba a kormányzás terén, ezért sokak számára a Nyugat legnagyobb vívmánya, a képviseleti demokrácia sem csillog már olyan fényesen. A demokrácia talán legelismertebb kutatója, Larry Diamond 2008-ban a "ragadozó állam" (Predatory State) erősödéséről és a demokrácia szerepének visszaszorulásáról írt tanulmányt. A 2014. évi EP-választások alkalmával a brit, a francia és az észt szélsőjobb-, valamint a görög, máltai és ciprusi szélsőbaloldal komoly előretörését figyelhettük meg, Olaszországban komoly tömeg áll az egykori humorista, a rendszerrel szemben igencsak kritikus Beppe Grillo mögött. Az amerikai szavazók többsége várhatóan haragból és nem reményből táplálkozó motívumok alapján fog véleményt nyilvánítani az urnák előtt. 

A nyugati országok azt feltételezték, hogy minden, gazdasági modernizációra vágyó ország automatikusan el fogja fogadni a szabadság és a demokrácia eszményeit. Az autoriter rezsimek presztízsének emelkedése aggasztóan hat a nyugati értékek bizalmi indexére. A Nyugat egyetlen reménye, ha az államok között zajló globális versenyfutásban rálel a hatékony megoldásokra. A szerzőpáros szerint azonban a helyes megoldások a jóléti juttatások kiterjedt rendszere helyett inkább a "nyilvános adományokat" preferálják: Svédország sikeresen kísérletezik az iskolai utalványokkal, India csökkenti az egészségügyi kiadásokra fordított összegeket és brazil minta nyomán az ún. feltételes készpénztranszferek bevezetését támogatja, amely megköveteli a támogatásban részesülőktől bizonyos feltételek teljesülését: például a gyermekeik iskolába járatását vagy a himlő elleni oltás beadását.

A XXI. században az az állam lesz a nyerő, amely az egyre élesedő versenyben megtalálja a legjobb eredményre vezető, leghatékonyabb megoldásokat. A nyugati világ is megőrizheti politikai stabilitását és jólétét, de erre nincsen biankó felhatalmazása.

A fordítás alapjául szolgáló cikk: Micklethwait, John - Wooldridge, Adrian: The State of the State. The Global Contest For the Future of Government, in Foreign Affairs 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.