Éppen negyed százada, hogy a kapitalista termelési mód és a képviseleti demokrácián alapuló pluralista rendszer egyetlen igazi riválisa, a kapitalista logikával szemben alternatívát kínáló társadalmi-gazdasági szisztéma, a szocializmus-kommunizmus nagy erőket mozgósító kísérlete globális léptékben is összeomlott. Fukuyama talán a totalitárius rendszerek szinte teljes kapitulálása felett érzett örömében vetette papírra a történelem végéről vallott sorait, melyben a "liberális világforradalom" (Worldwide Liberal Revolution) egész Földet behálózó győzelmét vizionálta.

Optimista attitűdjét akkoriban elég sokan osztották a kelet-közép-európai térség országaiban is: az eufemisztikusan népi demokratikusnak nevezett rendszer négy évtizedes fennállását követően a liberális demokrácia kottájában szereplő minden hangjegy felhangzása valósággal a katarzis erejével hatott.  "Egy békés demokratikus hegemónia, egyfajta «Pax Democratiae« hosszú periódusának kezdetén vagyunk" - vélelmezte Plattner. (Plattner, Marc F.: The Democratic Moment, in Diamond, Larry - Plattner, Marc F. (eds.): The Global Resurgence of Democracy. Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1993, 32. p.) A politikai átmenetet azonban kiegészítette a domináns tulajdoni rend lebontása és a globális kapitalizmus logikájával konform megoldások kivitelezése. Ekként a demokratikus politikai átalakulás és a gazdasági globalizáció folyamata szimbiózisba kerültek; ezt Don Kalb később a "világméreteket öltő piacosítás politikai vállalkozásának" nevezte. (Kalb, Don: From Flows to Violence. Politics and Knowledge in the Debate on Globalization and Empire, in Anthropological Theory, 2005 (5), pp. 176-177.)

A neoliberális szentháromság (privatizálj, liberalizálj, deregulálj) minden magára valamit adó politikus zsoltárkönyvének címlapján szerepelt és a szabadpiaci felfogás prédikálása a Thatchert, valamint Reagant piedesztálra emelő jobbközép kormánypárt (MDF) "miséin" éppúgy felhangzott, mint a legelőkelőbb nyugat-európai és tengerentúli egyetemek padjait koptató és a  szabályozatlan piaci folyamatok iránt elkötelezett liberális nebulók (SZDSZ, Fidesz) szeánszain. Ezen"élcsapat" egyik emblematikus figurája éppen a Liberális Internacionálé alelnöke, bizonyos Orbán Viktor volt, aki az államelmélet iránti fokozott érdeklődésének köszönhetően minden bizonnyal átnyálazta Fukuyama könyvét is. A Fidesz 1989. évi programtervezete egy olyan gazdasági szisztéma mellett tette le a voksát, amelyben a "piaci koordináció működik; ez a bürokratikus koordináció gyengülését, az adminisztáció visszaszorítását jelenti." A költségvetési újraelosztást, tehát a jóléti állam bázisát jelentő kiadásokat "nagyságrendileg szükséges csökkenteni", az állami tulajdon túlsúlyát pedig csökkenteni kell és nagyarányú privatizációs programot kell elindítani. Az ekkor még szabadelvű párt az 1994-es választási kampányban is a globális kapitalizmus egyik hívószavának számító gazdasági növekedés és a privatizácó további folytatása mellett szállt síkra. 

Aztán az 1994-ben bekövetkezett, fölcsuszamlásszerű MDF-vereséget követően a liberális kispárt elkezdte magát az ún. nemzeti oldal irányába pozicionálni. A világgazdaság porondján ekkor már megjelentek a szabályozatlan, deregulált piacok kialakításának első negatív következményei. Ahogy Dani Rodrik fogalmazott:

"a pénzügyi válságok hullámverései komoly károkat okoztak azon országoknak, amelyek kitették magukat a nemzetközi pénzpiacok kénye-kedvének." (A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2014, 148. p.)

Az 1994-1995. évi mexikói "tequilaválság", az 1997-1998. évi, a délkelet-ázsiai kistigriseket sújtó pénzügyi válság (amely számos országra terjedt át), majd később a 2001. évi argentin válság figyelmeztetői jelei voltak annak, hogy a piaci fundamentalisták azon igyekezete, amellyel a demokratikus folyamatok felől a piaci mechanizmusok és a nagyvállalati érdekek felé terelik a döntéshozó hatalmat, beláthatatlan katasztrófát fog eredményezni. A válságok hátterében rendre a neoliberális gazdaságpolitika katasztrofális eredményekkel járó intézkedései, illetve az IMF "válságkezelése" álltak - utóbbi nemhogy tompította, de a "washingtoni receptek alkalmazásával" sok esetben éppen csak tovább mélyítette a krízist. (Gál Zoltán: Pénzügyi piacok a globális térben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 85. p.)

A valamikor a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államával szemben szerveződő, majd teljes dominanciára szert tevő monetáris ellenforradalom elérte a határait. A 2008 őszén az amerikai jelzálogpiacról indult, majd az egész világot behálózó globális pénzügyi és gazdasági válság megmutatta a neoliberális gazdasági modell nyilvánvaló hibáit. Ezzel párhuzamosan újra felmerült a szabályozó intézmények jogi és szervezeti potenciál-erősítésének szükségessége is. A kortárs államelméleti munkákban már bőségesen találkozhatunk olyan megoldási javaslatokkal, amelyek szembemennek a neoliberális dogmákkal és az állam új típusú szerepvállalását vetítik előre. A cikkem elején említett Fukuyama nem sokkal az ezredforduló után már Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században címmel jelentette meg újabb könyvét (Századvég Kiadó, Budapest, 2005). A válság "kifutását" követően, 2011-ben pedig már egyértelműen az erős állam szükségessége mellett foglalt állást azzal, hogy kijelentette: a közigazgatás fejlesztésére van szükség, illetve arra, hogy a végrehajtó hatalom sok évre előre legyen képes kalkulálni és terveit kivitelezni. Ennek révén szerinte az állam válság-megelőzési és válságkezelői karaktere megerősíthető és hatékonyabbá tehető. (Birdsall, Nancy - Fukuyama, Francis: The Post-Washington Consensus: Development After the Crisis. Foreign Affairs 90, No 2. (March/April 2011), pp. 50-52.)

Orbán olvasott emberként nyilván Fukuyama ezen eszmefuttatásaival is találkozott és megértette az új idők új szavait. Politikai ellenlábasainak legnagyobb megrökönyödésére (de talán örömére is) a tusnádfürdői szabadegyetemen a "pénzügyi Nyugat válságát" elemezve kijelentette, hogy "a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel szakítani kell", ugyanis 

"a korábbi liberális magyar állam nem védte meg a közösségi vagyont, nem kötelezte a mindenkori kormányt, hogy ismerje el a világban élő magyaroknak a magyar nemzethez való tartozását, nem védte meg az országot az eladósodottságtól, a családokat pedig az adósrabszolgaságtól." 

Láthattuk ugyan, hogy a nemzeti vagyon magánosításának elősegítésében és a liberális értékek népszerűsítésében a kilencvences évek alkonyán éppen a Fidesz is oroszlánrészt vállalt, de a fenti sorok igazságtartalmával maximálisan egyet tudok érteni.

Azzal már kevésbé, hogy Orbán szerint a jóléti államnak végleg befellegzett, ezért munkaalapú társadalmat kell építetnünk.　A jóléti állam, amelyet éppen a neoliberális offenzíva és a globalizáció próbált meg a legjobban kikezdeni, képes ugyanis kezelni a piaci kudarcok okozta legfontosabb problémákat, emellett sokak által támogatott méltányossági célokat teljesít és hozzájárul olyan fontos célokhoz is, mint a társadalmi kohézió megteremtése. Az önszabályozó piacok mítosza révén a szegényeket óriási létbizonytalanságnak sikerült kitenni. Stiglitz szerint a központi probléma, amit korunkban kezelni kell, az, hogy le tudjuk-e küzdeni a világközösségben tapasztalható egyensúlytalanságokat, mielőtt túl késő lesz. (Stiglitz, Joseph E.: Előszó, in Polányi Károly: A nagy átalakulás . Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kidaó, Budapest, 2004), 20. p.)

A miniszterelnök szerint a világrendszerben versenyfutás zajlik annak az államnak a kitalálásáért, amely leginkább képes egy nemzetet sikeressé tenni.

"Ma a világ azokat a rendszereket próbálja megérteni, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, talán nem is demokráciák, és mégis sikeresek, az elemzések sztárjai pedig Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország."  

Ez kétségtelenül így van, azonban Arisztotelészhez hasonlóan mi sem állíthatjuk, hogy egyetlen, vegytiszta forma tehető meg az államépítés alfájává és ómegájává. Ma is egyfajta vegyes kormányformára van szükség, amely az uralkodó eszmék legjobb hagyományait kombinálja. Ez az állam pedig hitem szerint gazdaságpolitikai értelemben szociáldemokrata, társadalmi eszményeit tekintve konzervatív, viszont biztosítja polgárai számára az alapvető polgári és politikai szabadságjogok katalógusát is, ennyiben tehát liberális karakterű. Csak remélni merem, hogy ezen meglátásokat valamikor Fukuyama is hangoztatni fogja, mert akkor a Miniszterelnök Úr a "Fukuyama expresszre" felszállva talán megvilágosul végre...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.