A kép véleményem szerint persze egyáltalán nem ilyen fekete vagy fehér és még a szürke ötven árnyalatának csatasorba állítása sem feltétlenül kifizetődő. A versus.hu-n zajló értékes disputa tanulsága, hogy sokan még ma is képtelenek megszabadulni a hivatalos véleményformálók által reánk erőltetett béklyóktól:  a magukat értelmiségieknek vallók garmadája sem képes meghaladni a föderációs átalakulást favorizáló, az Európai Egyesült Államok minél előbbi megalapítását sürgető meggyőződés, avagy a másik póluson a nemzetek Európájának laza együttműködését argumentáló és múlt századi kategóriákat, illetve folyamatokat piedesztálra emelő álláspont kettősségét.  

Pedig ez a végletekben gondolkodó, leegyszerűsítő és hamis dilemmákat lélegeztetőgépen tartó gondolkodás a XXI. századra teljességgel meghaladottá és haszontalanná vált. A kérdés ugyanis már nem egyszerűen az, hogy több, avagy kevesebb integrációra van-e szükség: lényegi és az egész regionális integráció jövőjét érintő, szerkezeti szintű reformokat kellene ugyanis hatályba léptetni. A 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válság megmutatta, hogy a neoliberalizmus piaci fundamentalizmust zászlóshajóra tűző ars poeticája tűrhetetlen és tarthatatlan: a szabályozatlan piacok központi tézisére és az államfóbiás attitűdre építő monetáris forradalom előbb-utóbb felfalja saját gyermekeit, egyúttal azonban annak ódiumát is magában hordozza, hogy magával rántja a teljes civilizációt is.

Márpedig az Európai Gazdasági Közösséget, majd Európai Uniót alapító szerződések is a neoliberális elvek mentén konstruálták meg a hatásköreit tekintve egyre terebélyesedő európai gólemet. Frankenstein teremtménye, a szabad tőkeáramlást és a pénzt a végletekig fetisizáló monstrum ugyanis mára teljesen elszabadult és önjáróvá vált. Az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgásának logikájára építő szabályozás lényegében ugyanazt a szintű liberalizációt és deregulációt várja el az uniós tagállamoktól, mint a Hayek és Friedman tanain szocializálódott, a kínálati gazdaságtant és a mértéktelen profithajhászást gondolkodásuk középpontjába állító megmondóemberek szabadpiaci mantrája.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az attitűd átfogó felülvizsgálatra szorul, mert ha továbbra is ezt a szisztémát követjük, akkor a szabadságon, a demokrácián és a jóléten alapuló európai térség eufemisztikus, papírjog-gyanús jelzői körülbelül annyit fognak érni az EU működéséről szóló szerződésekben, mint a jogállami jelző a hitleri közhatalom jogi dokumentumaiban, vagy mint a szociális piacgazdaság mesterségesen kreált kategóriája, amelyben a szociális jelző feltüntetése csak egy jól mutató bokrétaként díszeleg egy rongyosra szakadt kalapon.

Azt senki sem vitatja el, hogy a tagállamoknak bizonyos területeken a szuverenitásból fakadó egyes kompetenciáikat át kell telepíteniük európai hatókörű testületekre: a piacgazdaság okozta szociális rombolásokat ma már csak egységes szabályozás útján lehet realizálni, ezért van szükség az átfogó gazdasági, pénzügyi és bankfelügyeletre, a szabadjára engedett transznacionális vállalatok regulatív eszközökkel történő kordában tartására. Vannak viszont olyan alrendszerek és szegmensek, ahol a hatáskörök átruházása szinte bizonyosan totális csődöt fog vallani: ilyen a politika, a kultúra és - legyen ez bármilyen meglepő is - a jog egy részének terrénuma. Ezeken  a területeken komplikált és felesleges vállalkozásnak tűnhet egy egységes európai rendszer kialakítása, mert Európa nemzetei eltérő tradíciókból építkeznek. Ezen a fronton tehát nem lehet megritkítani a bábeli dzsungelben burjánzó temérdek hajtást, legyen bármilyen élesre is fenve a brüsszeli politikusok és bürokraták bozótvágója.

Európának  a jelenlegi rendszer logikáját kellene végre meghaladnia és az építkezést merőben új fundamentumokra kellene helyeznie. Ne vesszük el szem elől, hogy volt már egy mintegy három évtizedes sikerszéria a nyugat-európai fejlődés történetében, amikor is konszenzust sikerült teremteni a politika, a társadalom és a gazdaság szereplői között: a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államának érája alatt a gazdasági növekedés mellett a szociális szempontokat sem rekesztették ki a gondolkodás homlokteréből. Ha úgy tetszik, sikerült szintetizálni a polgári és politikai szabadságjogok, valamint a gazdasági, szociális és kulturális jogok katalógusait, mindezt egy széles körű bázison nyugvó legitimáció biztos tudatában. Európának ma is jóléti fordulatra van szüksége, ennyiben biztosan egyetértően lehet bólintani az előretörő radikális jobboldal plakátjaira pingált jelszavakkal: európai béreket, európai jogokat, Európa közepén.

Ennek szellemében  kellene kodifikálni a munkavállalókra vonatkozóan az Európai Unió tagállamaira nézve egységes, regionális hatállyal rendelkező Munka Törvénykönyvét, az eddigi szabályozási megoldással ellentétben azonban a kiszolgáltatott pozícióban lévő munkavállalók jogainak széles körű és garanciális biztosítására fókuszáltan. Amikor ugyanis gyakorta a multi-és transznacionális vállalatok kerülnek a munkáltatói pozícióba, a dolgozók a klasszikus munkavállalói jogok drasztikus mértékű csorbulását szenvedhetik el, ez pedig csak a szabad versenyes kapitalizmus kezdeti fázisában tapasztalható negatív tendenciákhoz lenne mérhető.

Ahogy Pogátsa Zoltán fogalmazott a fentebb már citált vitában: "A jelenleg csupán szólamok szintjén létező Szociális Európa (...) logikus területe lenne a közösségiesítésnek. A jóléti állam olyan európai civilizációs vívmány, ha tetszik europaicum, amely a sokszor üresen és nagyzóan hivatkozott görög-római-judeo-keresztény értékrend, az emberi szolidaritás, empátia és a szabadság eszményeinek kiteljesedése szempontjából minden más társadalmi formánál jobb volt."

Emellett az eddiginél jóval intenzívebb és markánsabb  figyelmet kellene fordítani a globális klímaváltozás káros hatásainak mérséklésére, tehát egy átfogó zöld fordulat sem odázható el a továbbiakban.

Az EU jelenleg egy túlbürokratizált konglomerátum, amely ráadásul gyakran rág gumicsontokat és ami ennél szomorúbb, erre kényszeríti a tagállami kormányzatokat is. Az intézmények zöme nem felel meg a transzparens, átlátható és demokratikus legitimáción nyugvó működés követelményeinek, gyakran még a brüsszeli sóhivatalnokok sem látják át az szerveik struktúráját. A demokratikus deficit az EP kivételével még mindig fellelhető az európai uniós szervek óceánjában, a közvetlenebb állampolgári részvétel lehetősége pedig szinte teljes mértékben figyelem nélkül marad.

Sokáig lehetne csépelni a szót, egy azonban biztos: a Hegeltől oly előszeretettel idézett egység a sokféleségben a mai napig nem jött létre. Amíg a ránk erőltetett, hamis dilemmákon nyugvó sémák mentén vagyunk csak képesek gondolkodni (föderalista kontra nemzetállami diskurzus), nem is várható pozitív elmozdulás. A kérdés ugyanis már régóta nem az, hogy több vagy kevesebb Európára van-e szükség. A központi probléma, amit valahogyan kezelni kell, a következő: jobb, minőségibb, az állampolgári elvárásokra hatékonyabban reflektáló Európára van szükség, vagy az egységes Európa gondolata és ezzel a globalizációs kihívásokkal szembeni, adekvát válaszok megfogalmazásának lehetősége örökre eltűnik a történelem süllyesztőjében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés