Weber ekként összegezte mondanivalóját: "Minden tapasztalat arra vall, hogy a tisztán bürokratikus igazgatás - tehát az írásos ügyvitelen és egyszemélyi vezetésen alapuló, monokratikus-bürokratikus igazgatás - pontosság, állandóság, fegyelem, szilárdság és megbízhatóság tekintetében - tehát a tekintetben, hogy mind az úr, mind az érdekeltek számára kiszámítható - továbbá a tevékenység intenzív és extenzív volta, valamint a mindenféle feladatra való egyetemes alkalmazhatóság tekintetében tisztán technikai szempontból a lehető legnagyobb tökélyre fejleszthető, vagyis - amit mindez jelent - a formálisan legracionálisabb válfaja az uralom gyakorlásának." [2]

A weberi felfogás később a közigazgatási iskolák egész garmadája számára jelentett értékes orientációs pontot: gondolatai visszaköszönnek a Taylor nevével fémjelzett tudományos üzemvezetés irányzatában, a Fayol-féle igazgatástani koncepcióban, de Wilson későbbi amerikai elnök bürokráciáról alkotott felfogásában is.

A második világégést követően egy időre a jóléti állam (Welfare State) ideája vert gyökeret a gondolkodásban. Ez a fogalom tulajdonképpen már a világháború alatt megszületett, mint a nemzetiszocialista háborús gazdálkodással szemben Temple yorki érsek által megfogalmazott[3] brit rekonstrukciós terv produktuma.[4] A jóléti állam centrális elemeként érvényesült az a gondolat, amely szerint a megtermelt javak redisztribúcióját valamilyen társadalmi és szociális igazságosság jegyében kell lebonyolítani a társadalom tagjai között.[5] Leonard T. Hobhouse elmélete szerint az államnak az a kötelezettsége, hogy minden polgára számára biztosítsa az önfenntartás lehetőségét, kiterjed arra is, hogy mindenki megfelelően részesülhessen a „társadalom örökségéből”. Ekként egyfajta „bonus et diligens pater familias”-ként gondoskodnia kell arról, hogy aki nem rendelkezik megfelelő (öröklött) vagyonnal és ezért pusztán a piaci feltételekhez igazított, „megélhetést fedező munkabérből” élnek, azokat az adózás révén befolyt bevétel elosztásakor megfelelő juttatásban részesítse, kompenzálva ezzel a vagyoni egyenlőtlenségeket.[6] Amint azt a brit Beveridge-terv (1942) kapcsán plasztikusan megfogalmazták, a jóléti állam szisztémájának lényege a következő: „minden állampolgár ingyenes egészségi ellátáshoz kell, hogy jusson. A gyermekek után támogatást kell nyújtani a családoknak, s az idősebb generációknak biztonságot teremtő nyugdíjat kell folyósítani.”[7]

A jóléti állam működési költségei azonban rendkívüli mértékben megnövekedtek, így Friedrich von Hayek és Milton Friedman sikeres offenzívát intéztek ellene: „azok jogainak megsértéseként minősítették az állami gondoskodást, akiknek adóiból finanszírozza az állam a szociális biztonság költségeit, kitermelve a gondoskodást munkavégzés nélkül is igénylő és követelő parazita réteget.” [8] Az USA-ban és Angliában szerinte hamar táptalajra leltek ezek az eszmék. A fejlett piacgazdaságokban az 1960-as, 1970-es évektől kezdődően tarthatatlanná vált a „jóléti állam” pozíciója, a piac kudarcainak állami eszközökkel történő korrekciója, a piaci egyensúly mesterséges biztosítása;[9] ha tetszik, a „Welfare State” mentalitás – legalábbis részlegesen – kapitulálni kényszerült.  Kiteljesedni látszott viszont a privatizáció, az állami támogatások átstrukturálása és egyes közszolgáltatási szektorokban a liberalizáció folyamata.[10] Ha Manuel Castells terminológiáját kívánjuk segítségül hívni, az etatista és kapitalista termelési módot követően megjelent az ún. információs termelési mód, ahol a technológiai fejlesztések révén a tudás és az információ felhalmozásának soha nem látott szintézise bontakozik ki és ahol a technológiai tudás forrása és a technológia alkalmazása mintegy szimbiózisban él egymással. [11]

F. Rozsnyai Krisztina megfigyelése szerint „mind a gazdasági szféra intézményesedésének, mind a civil társadalom megerősödésének nagy szerepe van abban, hogy az állam hatalma és szerepe csökken, vagy legalábbis erre irányuló kívánalmak fogalmazódnak meg. A közigazgatás-tudományban a New Public Management (…), valamint a »Good Governance« diskurzus (…) ezeket a folyamatokat tükrözik.”[12]  

A New Public Management (NPM) tulajdonképpen három OECD-ország (Nagy-Britannia, Új-Zéland és Ausztrália) berkeiben lezajlott koncepcióváltás, modernizáció, új típusú közigazgatási politika konstituálása. Ma azt a gondolkodásmódot szokták ezen jelzővel illetni, amely a gazdasági elvek államra történő transzformálását szorgalmazza, a közintézmények modernizálását fókuszálva. A „mozgalom” célja tehát a hatékony közigazgatás megteremtése és a közigazgatás minőségi átalakítása, közelebbről az állami feladatok redukálása, a szolgáltató-és eredményközpontú szervezeti felépítés preferálása, az „értékteremtő” eljárás megteremtése az igazgatási folyamatban, az automatikus (elektronikus) adatfeldolgozás fokozása, a pregnáns politikai és adminisztratív vezetés megteremtése, illetve a versenyelemek meghonosítása a közszektorban.[13] Céljuk annak elérése, hogy az ügyfél minél elégedettebb lehessen a közigazgatással, nem feledve, hogy „a közigazgatás ma már szakkérdés és ezért a laikus közönség többnyire nem tudja megítélni.”[14]

A Good Governance koncepciója pedig a legáltalánosabban azt takarja, hogy az államhatalom legitimitásának érvényesítése mellett az állampolgárokat az állami cselekvés középpontjába kell állítani, a társadalom számára „vezérlő elveket” kell kidolgozni, a közigazgatás cselekvését pedig rugalmasabbá és hitelesebbé kell tenni, többször gyakorolva a közigazgatási szervezetrendszeren belüli felelősség-átruházást.[15]

Látnunk kell ugyanakkor, hogy ezek a posztmodernnek is titulálható teóriák érzéketlenek azzal a szemponttal szemben, hogy a bürokráciát végképp eltörölni, vagy radikálisan megváltoztatni szándékozó törekvések illuzórikusnak bizonyultak. A bürokrácia védelmében Charles Perrow megállapította, hogy „jórészt magunkat csapjuk be, ha a szervezeteink és társadalmunk gyengeségeit a bürokratizálódásnak tulajdonítjuk. Helyesebb volna, ha inkább az adminisztráció melléfogásaira hivatkoznánk. (…) Ha azt akarjuk, hogy anyagi kultúránk megfelelően fejlődjék, és ha nem kívánunk drasztikus változtatásokat végrehajtani a gazdaságban, igenis szükségünk van a nagyméretű szervezetekre mind a gazdaság, mind a társadalom és a kormányzat szintjén. Az ipari társadalom előrehaladtával ez tűnik a társadalom rutinfeladatait kezelni képes rendszernek.” [16]

Ami pedig a gazdaság elveinek a közigazgatásra való adaptálását illeti: korunk gazdasági válságai mind inkább arra sarkallják az állami döntéshozókat, hogy revideálják álláspontjukat a globális kapitalizmus és az állami beavatkozás relációja tekintetében.  Nicolas Sarkozy szerint például újra kell tervezni a kapitalizmust, hogy „visszaállítsuk morális dimenzióját, konzisztenciáját. A szabad piac mindenek fölé helyezése a demokráciát gyengíti.[17]Adam Smith „láthatatlan-kéz” teóriáját az idő vasfoga mára alaposan kikezdte, így a „globális szuperstruktúra”[18] „eredményeinek” közigazgatási szolgáltatásokra történő adaptálása éppen növelné, mintsem hogy csökkentené a közigazgatási szolgáltatások színvonalát. Mert a globalizált erőtér megoldásai inkább hasonlítanak a Michel Albert által „tücsökszemléletként” aposztrofált jellemzőkhöz, ahol a spekulánsok szeme előtt csak a rövid távú és azonnali profitot eredményező tőkepiaci tranzakciók lebegnek, szemben a szociális piacgazdaság rajnai „hangyaszemléletével”, amelyben a „cég” közösségként funkcionál és nem csak a profitot hajhássza; ennek következtében aztán a partnerség elve is jobban érvényre jut benne.[19]

Az NPM kihívójaként a Neoweberi államfelfogás jelent meg. A felfogás a „good government” megközelítést hasznosítja, amely a kormányzást valós, politikailag értékelhető tartalommal igyekszik megtölteni. A „jó kormányzás” hangsúlyozásán túl ez a felfogás nem kívánja totálisan perifériára szorítani az államot, mert a társadalom életében komoly szerepet játszó szereplőként tételezi azt, amelynek „elsődleges feladata a közjó megteremtése, és mindenki számára a lehetőségeihez mérten való biztosítása. (…) A széles társadalmi párbeszédre nem azért van szükség, mert a hatalomban tehetségtelen emberek ülnének, hanem pontosan azért, hogy az állam által képviselt közjó valóban az emberek igényeit tükrözze. Az állam a Neoweberi konstrukcióban aktív, tehát beavatkozik, de csak ott, ahol és amennyire szükséges. Intelligens, tehát a piaci szereplőkkel és a civil szférával gyümölcsöző kapcsolatokat ápol. És erős, ami nem jelenti azt, hogy nagy, terjeszkedő, és a hatásköri anomáliáknak se szeri, se száma. De nem is azt, hogy kicsi, eszköztelen, és ha cselekvésre kerülne sor, nem rendelkezik szakértői apparátussal. Az intézmények feladatait pontosan le kell fektetni, magasan képzett generálistákat kell az élükre állítani és szakterületükön kimagasló specialistákat az egyes részlegek élére.” [20]

A magam részéről  inkább ezen variáció mellett tenném le a voksomat. A horatiusi aurera mediocritas, és nem a piac artikulálatlan megoldásait a végletekig favorizáló szisztéma mellett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés