Dr. Pécsi Albert I. világháborút követően kelt interpretációjából kitűnik, hogy a korabeli (magyar) szentencia szerint azonban Ausztria még rosszabbul járt a saint-germaini diktátummal, mint a magyarság Trianonnal: az újonnan kreált osztrák köztársaságot ab ovo a Nemzetek Szövetsége által folyósított "alamizsnából élőnek" és a "maga lábán soha meg nem álló" gólemnek titulálták (Pécsi,  1926, 410. p.)

Ez a verdikt persze némiképp irreálisnak bizonyult és a trianoni trauma mértékét volt hivatott némiképp relativizálni, de az osztrák közéletben is megjelentek hasonló vélemények: Viktor Adler szerint vagy sikerül a korábbi Monarchiát föderatív alapon újjászervezni, vagy a "magára maradt, gazdaságilag életképtelen" Ausztriának Németországhoz kell csatlakoznia. "Két évtizedig ez lesz az általános vélemény: Ausztria életképtelen, az Anschluss pedig nemcsak szükségszerű, hanem törvényszerű is." (Józsa, 1986, pp. 150-151.)

Ennek égisze alatt a "Nagy Testvérrel" való osztrák egyesülés problémája már valódi realitásként tűnt fel a történelem porondján. Otto Bauer szociáldemokrata külügyi államtitkár vezényletével az ideiglenes Nemzetgyűlés már 1918 novemberében kimondta Ausztria pro futuro csatlakozását a német birodalomhoz. Az ő vízióiban egy marxista identitású Nagy-Németország képe lebegett, amely egyedül hivatott a német kisebbség oltalmazására. (Németh, 2012, 7. p.) Ezért aztán meglepő módon a szociáldemokraták lettek az Anschluss létjogosultságának legnagyobb agitátorai. (Harkácsi, 2009, 20. p.)

A háborúban győztes antanthatalmak azonban nem szerettek volna egy olyan forgatókönyvhöz asszisztálni, amelyben a vesztes központi hatalmak lángra lobbantják az Anschluss lehetőségének szikráját, ezért a Németországgal ratifikáltatott versailles-i békeszerződés 80. cikkelye expressis verbis elismerte Ausztria függetlenségét, amelyet a saint germain-i traktátum 88. cikkelye is megismételt. (Németh, 2012, pp. 8-11.)

Az 1920 októberében elfogadott osztrák köztársasági alkotmány [melynek kodifikációs bizottsági munkájában oroszlánrészt vállalt Hans Kelsen (Takács, 2011, 2.p)] a kor demokratikus standardjeinek a legmesszebbmenőkig megfelelt: felállította az Alkotmánybíróságot, illetve deklarálta, hogy "Ausztria demokratikus köztársaság. (Szabó, 2009, pp. 195-198.) A polgári demokrácia alkotmányossági elveinek talaján állva rögzítette, hogy az államfő a meglehetősen korlátozott jogkörrel felruházott szövetségi elnök (akit a weimari megoldással ellentétben a törvényhozás két szerve együttes ülésén, többségi szavazással választottak - Németh, 2012, 22. p.) és kétkamarás törvényhozást hoztak létre: a  közvetlenül választott Nemzeti Tanács mellett a tartományi küldöttekből egy Szövetségi Tanácsot is kialakítottak. (Józsa, 1986, 154. p.) Ennek ellenére az első osztrák köztársaság államberendezkedését "paranormális" jelenségek egész sora övezte, ami az egész parlamentáris rendszer struktúrájára is kivetítette hatását.

1918 és 1934 között a szociáldemokrata párt és a sokáig Ignaz Seipel katolikus prelátus által irányított jobboldali Keresztényszocialista Párt versengése határozta meg az osztrák politikai életet. Ez a viszály végül a közélet militarizálódásához vezetett: a szociáldemokraták a jóléti reformokat fegyveres úton is támogatni kész Republikanischer Schutzbundot hívták életre, míg a keresztényszocialisták a már meglévő Heimwehr-szervezetek infrastruktúráját vehették igénybe. Érthető módon eltérő volt a két entitás célközönsége is: a "Bécsnek büszke várát" elfoglaló szociáldemokraták potenciális szavazóbázisát a proletariátus, a vidéki "fekete tartományokat" meghódító jobboldaliak pedig a kis-és középvállalkozók, valamint a parasztság köreiben bizonyultak népszerűbbnek (Harkácsi, 2009, pp. 22-24.)

Engelbert Dolfuss 1932 májusában még egy polgári kormány vezetőjeként debütált, azonban már 1933. május 20-án (mintegy a keresztényszocialista párt jogutódjaként) megalakította a Hazafias Frontot (Vaterländische Front, VF), amely egységes pártként "valamennyi hazához hű osztrák férfi és nő pártok feletti", katolikus orientációjú és antimarxista politikai szervezeteként funkcionált és a régi osztrák hagyományokat is őrizte - így kívánván letörni a különböző politikai táborok "nagynémet" ambícióit és likvidálni a parlamenti-pluralista berendezkedésű államot. (Németh-Fiziker, 2011, pp. 136-143). Ennek jegyében az újdonsült keresztényszocialista kancellár 1933 márciusában államcsínnyel oszlatta fel a törvényhozást és autoritatív, valamint rendi vonásokkal kombinált rendszert vezetett be. (Németh-Fiziker, 2011, 136. p.)

Az új állam fundamentumait Dollfuss rakta le és a schuschniggi érában próbálták némi revízió alá venni. Terminológiailag számos kifejezéssel illették már az 1934 és 1938 közötti rendszert: "autoriter rendszer", "autoriter állam", "hivatásrendi állam", "diktatórikus kormányzás", "konkurens fasizmus", "klerikálfasizmus", "polgári-konzervatív diktatúra", "Heimwehr-fasizmus", illetve egy népszerű elnevezéssel: ausztrofasizmus. (Tinhof, 2009, 23. p.; Kerekes, 1984, 195. p.)

A rendszer a német nemzetiszocialista rendszer dogmáival szemben az osztrák törekvések XIX. századi keresztényszociális tanításaiból, Vogelsang-tól, a Rerum Novarum pápai enciklikából és a középkori hivatásrendek szervezetének reneszánszából merítette forrásait, amelyeket Othmar Spann osztrák filozófus "Az igazi állam" (Der wahre Staat, 1921) című munkája foglalt elméletileg is értékelhető rendszerbe. Emellett dr. Kurt von Schuschnigg későbbi kancellár "Ein Requiem in Rot-Weiss-Rot" című munkájában igyekezett elhinteni az osztrák ideológia magvait. (Kerekes, 1984, 197. p.)

Spann szerint a társadalom építőkövei az egymástól eltérő szellemi tartalmakkal rendelkező közösségek. Ezek az építőkockák végül egy organikus Egésszé állnak össze és más közösségekhez képest sajátos tulajdonságokkal rendelkeznek. A szellemi vagy más néven "előrendek" ún. tevékenységi (más néven teljes értékű) rendek formájában jelennek meg a társadalomban (hivatásrendek), a rendek pedig vertikálisan (hierarchia szerint), illetve horizontálisan (a végzett tevékenység szerint) tagozódnak. Ekként az alábbi rendek között differenciált:

• mezőgazdasági rend
• nagyipari munkások
• magasabb rendű tevékenységet végző szakmunkások
• alsóbb rendű szellemi munkások
• vállalkozók és gazdasági vezetők
• államférfiak
• tudósok és művészek.

A létező legjobb forma Spann felfogásában a szigorúan hierarchikus tagolódású rendi állam, ahol a legjobbak uralkodnak a jók, a jók pedig a kevésbé jók felett, így az uralomgyakorlás "felülről lefelé" valósul meg, az uralkodásra való alkalmasság egyetlen mércéje pedig a kiválóság. (Az elmélet e ponton mintha Platón államutópiáját visszhangozná: az antik filozófus szerint az állam vezetőinek az őrök közül a képességeik révén kiemelkedő, legképzettebb filozófusoknak kell lenniük, akik ismerik az igazságot, az örök eszméket, köztük az igazságosság eszméjét. - Bayer, 2003, 44.p.)   A vezetők kiválasztásában a tömegnek semmilyen szerep sem jut, a vezető pozícióban lévők szelektálják a legjobbakat (a felső vezetőket). (Németh-Fiziker, 2011, pp. 191-192.)

A hivatásrendi állam (Ständestaat) alapjainak lerakásánál "természetesen" a kelseni alapnorma teljes revideálása is dukált: Otto Ender korábbi kancellár "felügyelete" mellett megalkották az új, hivatásrendi alkotmányt (Tinhof, 2009, 39. p.), amelyet 1934. május 1-jén, egy "szimbolikus napon", Isten nevében hirdettek ki: Dolfuss szerint ugyanis május 1-je az újjáéledő természet, a  fiatalság és a munka ünnepe. (Tinhof, 2009, 41.p.) Az alapnorma 2. §-a rögzítette, hogy a "szövetségi államot a hivatásrendi tagolódás jellemzi" (Harkácsi, 2009, pp. 90-91.), az alaptörvény 44. §-a szerint pedig az államtanács képviselői olyan "érdemeket felmutató állampolgárok, akiktől eddigi tevékenységük és teljesítményeik alapján" elvárták, hogy "teljes megértéssel legyenek az állam szükségletei és feladatai iránt". (Németh-Fiziker, 2011, pp. 194-195.) Normatív erőre emelkedett a spanni univerzalizmus dogmája: a törvény előtti egyenlőség passzusa (16. §) értelmében az állampolgárokat egyenlőtlenül lehet kezelni, amennyiben ezt "tárgyszerű indokok igazolják." (Harkácsi, 2009, 92. p.) Ez a totális jogbizonytalanságot hordozó fogalom ráadásul értelmező rendelkezésben sem lett kibontva, így az ítélkező bíróság számára teljesen szabad kezet biztosított a jogviták elbírálásánál. A nők formálisan ugyanolyan jogokkal rendelkeztek, mint a férfiak, ám ezen jogegyenlőségi "privilégiumot" törvény eltérően is szabályozhatta - ez a megfogalmazás még akkor is szembeötlő, ha effektíve nem született a rendszer 4 éves fennállása alatt a nőket megillető jogokat korlátozó intézkedés. (Harkácsi, 2009, 92. p.)  A közhivatal viseléséhez fűződő jog továbbá csak a hazához hű állampolgárokat illette meg. [16. § (3) bek.] A szabad véleménynyilvánítás jogát pedig az alábbi szempontokra tekintettel korlátozhatták a sajtó, színház, rádió, mozi és más nyilvános előadások vonatkozásában: nyugalom, közrend, közbiztonság,  az erkölcstelenség és a szemérem elleni vétségek leküzdése, az ifjúság védelme, a nép és állam egyéb érdekeinek (!) oltalma. (Harkácsi, 2009, pp. 94-95.) A római katolikus egyház törvény-, illetve dekrétumkibocsátási jogosultságot nyert illetékességi területén belül, szentestíve a katolikus egyház primus inter pares helyzetét. Végül a kormány "szükség esetén" szükségrendeletek formájában, "adott esetben" hatályon kívül helyezhette a szabadságjogokat. (147. §)

Dollfuss diktátorként való tündöklése azonban pünkösdi királyságnak bizonyult: egy nemzetiszocialista puccskísérlet során (1934. július 25-én) sikeres merényletet hajtottak ellene végre, így Miklas szövetségi elnök július 30-án Schuschniggot nevezte ki kancellárnak. A kormány mindvégig a hitleri hegemóniára törekvés nyomása alatt állt. Schuschnigg, a művelt, zenekedvelő, elméleti kérdések iránt fogékony szakember egyes vélemények szerint sokkal inkább termett katedrára, mint a bársonyszékbe. (Kerekes, 1984, 201. p.)

Schuschnigg szerint a független Ausztria léte nélkülözhetetlen a kelet-és délkelet-európai össznémet érdekek érvényesítéséhez, hiszen a történetileg kialakult politikai, gazdasági és kulturális klíma miatt Bécs (és nem a poroszos Berlin) töltheti be sikerrel a német érdekek  képviseletét. Ezért végső soron vissza kell térni a Német-Római Császárság ideáljához, ezúttal Bécs-központú konstrukcióval. (Kerekes, 1984, 204. p.)

Schuschnigg komolyan hitte, hogy a köztársasági rendszer felváltása az autoriter rezsimmel és az új alkotmány elfogadása a politikai "vészhelyzet" okán vált szükségessé: ez egy nagyobb  rossz, az államcsőd és a függetlenség elvesztésének és német tartománnyá válásnak az elkerülését szolgálta. (Szatmári, 2009) Így vállalta az autonóm Ausztria fenntartása iránti igény, illetve a Hitler felé történő udvarias hajbókolás realitása közötti lavírozást.

A hétköznapi élet terrénumában a VF reprezentánsai vállalták Ausztria különleges küldetésének (österreichische Mission) propagálását. Nekiláttak a népiskolai és népfőiskolai oktatás megreformálásának, illetve az ezen fórumokon oktatók továbbképzésére a "hiteles osztrák nemzetkép", a "treu Österreich", azaz a hűséges Ausztria odaadó katonáinak kiképzéséhez. A "Neues Leben" kezdeményezés centrális szerepet kívánt vállalni "az osztrák népi jellem kibontakozása, a népi kultúra és a modern művészet terén, a szépség és a tudás terén, továbbá a munkában és a vidámságban, valamint a kulturális javak közvetítése vonatkozásában. Mindezt Ausztria kulturális és nemzeti küldetésének tudatában teszi." (Szatmári, 2009) Ennek ellenreakciójaként a nemzetiszocialisták barbár könyvégető "missziója" az Anschlusst követően Freud, Thomas Mann vagy Einstein munkáinak megsemmisítésén túl már ezen dokumentumokra is kiterjedt.

Az egységes osztrák nemzettudat kialakítására tett kísérlet azonban nem tudott virulens lenni, ennek fő oka, hogy az 1918-1938 közötti húsz esztendő horizontján egyaránt  feltűnt az osztrák, a német nemzethez, illetve a különböző  tartományokhoz kötődés impressziója. A történet végül csúfos kudarccal végződött: 1938 februárjában Hitler Berchtesgaden-ben katonai intervencióval fenyegette meg Schuschnigg-ot, majd a zsarolásnak engedve egy olyan megállapodást volt kénytelen szignálni az osztrák kancellár, amelyben vállalta, hogy a "Führer" kívánságainak megfelelően alakítja át az osztrák kormányt [a belügyi tárca így a nemzetiszocialisták, konkrétan Seyss-Inquart felügyelete (Józsa, 1986, 159. p.) alá került], a nemzetiszocialista elítéltek amnesztiában részesülnek, illetve megengedi az osztrák NSDAP legális működését.  Nem egészen egy hónappal később, 1938. március 13-ára virradóra Hitler  csapatai élén bemasírozott Ausztriába, majd a Német Birodalom részévé nyilvánította azt. (Gulyás, 2011, pp. 15-16.) Ezzel a függetlenségi törekvések végleg  kútba estek. Schuschnigg, a "függetlenség rabja" képtelen volt kitörni a nemzetiszocialista fenyegetettség várbörtönéből.

Felhasznált irodalom

• Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003
• Gulyás László: A korona árnyékában. Habsburg Ottó, 1930-1945., in Rubicon 2011/8. szám. pp. 12-21.
• Harkácsi Péter: Az osztrák hivatásrendi alkotmány (1934). Ph.D. értekezés, Debrecen, 2009
• Józsa György Gábor: Mit kell tudni Ausztriáról? Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986
• Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918-1978. (Karl Rennertől Bruno Kreiskyig). Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984
• Németh István - Fiziker Róbert (Szerk.): Ausztria a XX. században. Az "életképtelen" államtól a "boldogok szigetéig". L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2011
• Németh István: Az osztrák út. Grotius E-könyvtár/49. -2012
• Pécsi Albert: A békekötések. In: Lándor Tivadar (Szerk.): A nagy háború írásban és képben. Első rész: Északon és Délen. Negyedik kötet.  Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása, Budapest, 1926
• Szabó István: Az 1934-es osztrák alkotmány jellegzetességei, in Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXVII/I. (2009), pp. 195-215.
• Szatmári Péter: Az osztrák nemzet és nemzettudat kérdései az 1920-30-as években, in Polgári Szemle, V. évfolyam, 4. szám
• Takács Péter: Államelmélet a XX. században (1). A jogi, a társadalmi és a politikai államfogalom, in Pro Publico Bono Online Állam-és Közigazgatás-tudományi Szemle, 1. évfolyam, 2. szám, 2011/2.
• Tinhof, Julia: "Ihr Jungen schließt die Reihen gut, ein Toter führt uns an". Propaganda im Austrofaschismus. Schwerpunktthema: Kinder und Jugendliche. Magisterarbeit. Wien, 2009

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés