A Weimar helységnév hallatán a művelt közönség előtt valószínűsíthetően Goethe és Schiller alakja sejlik fel, a német város azonban más kontextusban is fel szokott tűnni, úgyis mint a "weimarizálódás" fogalmának névadója. A weimarizálódás kifejezést a politikatudományban ettől kezdve az alkotmányos demokrácia  - saját intézményes keretei közötti -  diktatúrába történő átcsúszásának folyamatára szokták használni. (Németh, 1999, 43. p.) Ennek kontrasztjaként azonban rögzítették, hogy a gazdasági életet át kell hatnia az igazságosság alapelvének, az individuum gazdasági szabadságát pedig ezen keretek között kell csak biztosítani. (Roos-Then, 1990, 7. p.) A "tulajdon kötelez", tehát a tulajdonjog korlátozható az állam által. "Cselekedj tulajdonoddal úgy, mintha a nép bízta volna rá" - summázta tömören ezen elv jelentését Oswald Spengler. (Idézi: Novák M.) A birodalmi elnök pedig a 48. cikkely értelmében átmenetileg hatályon kívül helyezhette a személyiség szabadságára, a lakás sérthetetlenségére, a postatitokra, a véleménynyilvánítás szabadságára, az egyesülési és gyülekezési szabadságra, illetve a magántulajdon védelmére vonatkozó passzusokat (Németh, 2007, 54. p.) - erre a gyakorlatban mintegy 130 alkalommal sor is került. (Mezey-Szente, 2003, 398. p.)

Ami a de facto 15 évig fennálló rendszer terminológiai alapjait illeti, azt alapvetően az a tény generálta, hogy az új birodalmi alkotmányt a Weimarban gründolt parlament fogadta el 1919 augusztusában (Takács, 2011, 1. p.), majd ezt követően Friedrich Ebert "szentesítette" augusztus 11-én (Németh, 2007, 54.p.) - ezt követően pedig az alaptörvény két héten belül már hatályba is lépett. Erénye, hogy a klasszikus szabadságjogok elismerése mellett a szociális jogokat is deklarálta, ezért az alkotmánytan művelői gyakorta szokták szociális alkotmányként aposztrofálni (Sári-Somody, 2008, 21. p.)

A vesztes világégést követően alapvetően változott meg a korábbi politikai atmoszféra: a közéletre befolyást gyakorló pártok egyike sem kívánt a kontinuitás talajára helyezkedve a megelőző fél évszázad tradícióinak folytatójává válni: a politikai intézmények és eszmék frontját is áttörte a diszkontinuitás paradigmája. A korábbi császárság romjain hatalmi vákuum keletkezett, amit a radikális mozgalmak igyekeztek sajátos koncepcióikkal kitölteni. (Karácsony, 2005, 70. p.)

A társadalmi kataklizma fenyegetettsége állandó vendéggé vált az államélet horizontján: a szélsőbaloldal a tömeges munkanélküliségre és a hiperinfláció nyomén fellépő mélyszegénységre, míg a szélsőjobboldal a Német Birodalmat háborús bűnösként stigmatizáló megaláztatást, a versailles-i békemű területi és jóvátételi rendelkezéseit meglovagolva kívánta magához ragadni a kormányzás gyeplőjét. (Davies, 2001, 881. p.) [A korábbi központi hatalmak elégedetlenségét nagyban plántálták a békerendszer igazságtalanságaira visszavezethető pszichológiai tényezők és az I. világháborút lezárását törvényesítő békekonferencia megalkuvásra képtelen magatartása, amely a háború résztvevőit rigorózusan két szegmensre osztotta: bűnösökre és "Iustitia seregeinek" bajnokaira. - Ormos, 1997, 14. p.]

Ez a permanens depresszív hangulat és traumatikus állapot rendkívül szofisztikáltan jelent meg a német expresszionista rendezők (Murnau, Wiene, Fritz Lang, Wegener és társaik) filmjeiben: a külvilág az emberfeletti erőktől való páni félelem terepévé vált, ahol a "baljós árnyak" már a narráció kezdeti fázisaiban is feltűntek, a tárgyak pedig szürreális ábrázolást nyertek: a székek magasabbak, a fák hosszabbak, az árnyékok élesebbek, a házak düledezőbbek, a díszletek pedig nyugtalanító hatásúak. (Kovács, 1986, pp. 26-31.) "A  film az elhallgatott, lappangó, látens lelki történéseket hozza felszínre: a színészi játék gesztusai az emberi reláció láthatatlan dinamikájának manifeszt jelei. Együttesük jellemzői annak a nemzetnek a belső életére, amelyből a filmek születnek. A képi és elbeszélő motívumok ismétlődése pedig a publikum vágyaira utalnak." (Kracauer, 1993, pp. 11-12.)

A weimari korszak szellemi elitjének nagy része is igyekezett attakot indítani a fennálló liberális rendszerrel szemben. Hermann Heller (aki egyébként maga a Weimari Köztársaság híve volt) nem véletlenül állapíthatta meg, hogy az "erős ember iránti igény a polgár kétségbeesett hangulatnak kifejezési formája. A munkástömegek előtérbe kerülése miatt megrettenve nem csupán saját politikai és gazdasági érdekeit látta veszélyeztetve, hanem úgy vélte, hogy az egész európai kultúra is a végéhez közeledik. E kétségbeesett polgár számára nem maradt más hátra, mint az erős emberbe vetett bizalom." (Hamza, 1999, 78. p.) Ezeket az elvárásokat pedig igencsak felerősítették a tudomány berkein belül az egyes alkotók szirénhangjai.

A jobboldali intellektuális kritikusok a Weimari Köztársaságban a Welfare State (jóléti állam) egyenlőtlenségeket nivelláló kollektivista produktumát látták, amelyben a tömeg diadalmaskodik az individuumok felett. (Winkler, 2005, 415. p.) [Jóllehet a nemzetiszocialista tömegrendezvények, felvonulások és pártgyűlések a hitleri hatalomátvételt követően a német mindennapok részévé váltak. Pallai, 1999, 73. p.] Martin Heidegger "Lét és idő" című művében (1927) a "valaki diktatúrájáról" értekezett, amikor a következő sorokat papírra vetette: "A Valaki mindenütt ott van, ahol a lét döntésre kényszerít. (...) A Valaki azt is megengedheti magának, hogy állandóan rá hivatkozzanak. A legkönnyebben vállalhatja a felelősséget mindenért, mert nem felel semmiért." (Winkler, 2005, 415. p.) Hat esztendővel később ez a misztikus anonimitásba burkolózó "fantom" aztán Adolf Hitler személyében konkretizálódott, aki valóban a német állampolgárok minden létszférájában jelen volt és Hindenburg halála után  már minden tekintetben abszolút felelőtlenséget is élvezett.

A weimari rendszert kritizáló jobboldali "forradalmárok" a társadalommal a népet, az érdek pluralizmusával az egész rendjét, a végeláthatatlan parlamenti csörtékkel a mindenkire kötelező politikai döntés autoritását, a tömeggel pedig "a" vezért helyezték szembe. (V. ö. Hans Freyer:"A jobbról jövő forradalom", 1931, in: Winkler, 2005, 416. p.)

A "bomlasztó pluralizmus" tézise is nagy népszerűségnek örvendett, főként a már említett Carl Schmitt alkotmányjogász teóriájában, aki szerint a pluralizmus deformálja a parlamenti rendszert és végül felbomlasztja az államot ("A mai parlamentarizmus szellemtörténeti helyzete", 1926). A parlament, a törvényhozás már korántsem a diszkusszív igazságkeresés fóruma, ahogy azt a liberalizmus klasszikus képviselői elképzelték, hanem az észérvek helyett az ideológiai sarkítások alapján szervezett érdekek összeütközésének helye, ahol is a parlamenti rendszer képtelen a politikai egység megteremtésére. "Egyes államokban a parlamentarizmus már odáig jutott, hogy minden közügy pártok és híveik zsákmányává és kompromisszumaik tárgyává válik, és a politika, amely nagyon távol áll attól, hogy egy elit ügye legyen, emberek egy meglehetősen megvetett osztályának megvetett üzlete lett." (Idézi: Winkler, 2005, 415. p.) S mi Schmitt megoldása? A társadalomnak, ahelyett, hogy folyton szembehelyezkedik az állammal, állammá kell válnia: így több lesz, mint a szuverenitás puszta hatalom nélküli birtokosa; megőrizheti ösztönös egységét, illetve a legitimitás folytonos forrásának képességét is. (Bretter, 2003, 49. p.) Az állandó politizálásra késztetett (kényszerített?) polgárság a közvetlen demokrácia, a népszavazás eszközével élve teremtheti meg az igazi demokráciát, amelynek hordozója a birodalmi elnök (1925-től Hindenburg), mint a közakarat, a rousseau-i volonté générale (Bayer, 2003,139.p.) megtestesítője - éppen ezért kell jogköreit a parlament ellenében kiszélesíteni. Csakhogy a Weimari Birodalmi Alkotmány 48. cikkelyének alkalmazására feljogosított birodalmi elnök a rendkívüli állapotra hivatkozva könnyen olyan szituációt teremthetett, amelynek egyenesági következménye az olyan érvelés, miszerint az államot fenyegető végszükség elkerülésének egyetlen megoldása, hogy a Führer kibújik a jog fennhatósága alól és ezzel (új) jogot teremtve "védi a jogot." (Bretter, 2003, 50. p.)

A konzervatív jobboldal pozíciójából bíráló másik jelentős alkotó Oswald Spengler, a Nyugat alkonyának elégikusa, aki a "porosz szocializmus" bevezetése mellett kardoskodott ("A poroszság és a szocializmus", 1920). Az államnak modernizációra van szüksége, evégett azonban szükséges a konzervatív és szocialista erők összefogása. A weimari konstrukció hívei szerinte Németországot "adófizető gyarmattá, afféle európai Indiákká akarják degradálni és (...) külföldi hatalmak végrehajtó szerveiként kívánnak funkcionálni" (idézi: Kovács, 1997). Spengler élesen szembeállítja egymással az angol-francia demokráciát (amelynek ismertetőjegyei a kapitalizmus, a parlamenti dominancia) a porosz szocializmussal, amely az erős állam pártján áll. "A poroszság és a szocializmus együtt áll szemben a belső Angliával, az egész életünket, mint népet átitató, megbénító és lelkétől megfosztó világnézettel... A munkásságnak fel kell szabadulni a marxizmus illúziói alól. (...) A munkások számára csak egy lehetőség van: a porosz szocializmus vagy semmi. A konzervatívok számára csak a tudatos szocializmus létezik, vagy a megsemmisülés. De fel kell szabadulnunk az angol-francia demokrácia formái alól. Van sajátunk. (...) A szocializmus lényege, hogy nem a szegény és a gazdag ellentéte uralja az életet, hanem az a rang, amelyet a teljesítmény és a képesség ad. Ez a mi szabadságunk, az egyén gazdasági önkénye alóli szabadság." (Idézi: Winkler, 2005, pp. 416-417.)

A Weimari Köztársaságot persze -mint említettem-, szélsőbaloldalról is erős offenzívák érték. Willy Münzenberg, a Thälmann-féle kommunista párt sajtó-és propagandafőnöke (Goebbels baloldali mutációja) a weimari rendszer forradalmi szétveréséről és "Szovjet-Németország" fundamentumainak lerakásáról ábrándozott, Tucholsky (zsidó származású baloldali értelmiségi) pedig a szociáldemokraták lagymatag politizálását ugyancsak balról kritizálva járult hozzá a népszuverenitáson alapuló rendszer delegitimálásához. (Winkler, 2005, 418. p.)

Az eredmény mindannyiunk előtt ismert. Azt pedig, hogy nem haszontalan a fentiekhez hasonló témákról beszélni, a 2012. évi görög választásokat kísérő kaotikus állapotok hűen demonstrálják.

Felhasznált irodalom

• Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003
• Bretter Zoltán: Apolitika, depolitizálás, antipolitika - Carl Schmitt liberalizmus-kritikájának néhány eleme, in Világosság, 2003/7-8. szám. pp. 43-52.
• Davies, Norman: Európa története. Osiris Kiadó, Budapest, 2001
• Hamza Gábor: A Harmadik Birodalom eszméje a német filozófiai és politikai gondolkodásban, in 1999/1-2. szám, pp. 76-78.
• Karácsony András: A konzervatív forradalom utópiája a két háború közötti. Németországban, in Századvég, 2005/1. szám, pp. 69-104.
• Karácsony András: Carl Schmitt Weimarban
• Kovács András Bálint: A szorongás képei, in Filmvilág, 1986/5. szám, pp. 26-31.
• Kovács Gábor: "Meg akartunk szabadulni a pártoktól. Maradt egy: a legrosszabb". Oswald Spengler demokráciakritikája, in Világosság, 1997. január, pp. 22-40.
• Kracauer, Siegfried: Caligaritól Hitlerig. A német film pszichológiai története. Magyar Filmintézet, Budapest, 1993
• Mezey Barna - Szente Zoltán: Európai parlamentarizmus-és alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2003
• Németh István: A Weimari Köztársaság, in Rubicon, 1999/1-2. szám, pp. 43-49.
• Németh István: Demokrácia és diktatúra Németországban, 1918-1945. I. kötet: Az 1918. novemberi forradalom és a Weimari Köztársaság. Összegzés és dokumentumok. L' Harmattan Kiadó, Budapest, 2007
• Novák M. Zoltán: Spengler és a Nyugat funkcionális joga. Út egy másik formális racionalitásba?
• Ormos Mária: Új rend a világban. Egy meghasonlott békerendszer, in Rubicon, 1997/2. szám, pp. 13-19.
• Pallai László: A nemzetiszocialista propaganda, in Rubicon, 1999/1-2,szám, pp. 73-75.
• Roos, Lothar - Then, Werner: Keresztény munkaerkölcs és új munkakultúra - Ordo Socialis, Cologne, Germany, 1990
• Sári János - Somody Bernadette: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris Kiadó, Budapest, 2008
• Takács Péter: A Weimari Köztársaság korának államelmélete. In: Pro Publico Bono Online - Állam-és Közigazgatás-tudományi szemle, I. évfolyam I. szám, 2011/2., pp. 1-18.
• Winkler, Heinrich August: Németország története a modern korban, I. kötet. Osiris Kiadó, Budapest, 2005

Ajánlott irodalom

Lendvai L. Ferenc: A gonosz birodalmai. Áron Kiadó, Budapest, 2011

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés